Tegnap a szomszéd néni bekopogott, hogy jött egy gázos szaki, aki felméri a vezetékeket, és elkezdte mondani Ádámtól és Évától. Közben bent a gyerek ütemes "Papa!" kiáltásokkal tudatta velem - valamint a szomszéd nénivel és a gázos szakival -, hogy pucér fenékkel vár a pelenkára. Közben kattant a vízforraló és ebben a pillanatban elkezdett csörögni a telefon is. Ekkor hasított belém a felismerés: el kell indítani a blogot.
Már régóta tervezem, hogy ha én maradok otthon a gerekkel, blogolom az élményt: amikor a negyedik együtt töltött napon Barni beteg lett, gondoltam, hogy doktornénihez járás közben gyarapodok néhány sztorival, amit meg kéne írni; amikor rá egy hétre elzárták nálunk a gázt, már szinte kész bejegyzések születtek a fejemben; aztán mikor kiderült, hogy valószínűleg egy hónap múlva költözünk, úgy éreztem, nemhogy egy blogot, de egy teleregényt meg tudnék tölteni történetekkel.
Rólunk egy pár szó: a gyerek Barnabás (beceneve Bömbi vagy Papatyi; ígérem, hogy SOHA nem írom le a "csemete" szót), feleségem Veronka. Amit érdemes tudni, hogy (most még) egy negyven négyzetméteres kertes házban lakunk, szomszédban a szüleimmel. Én pedig az összes kispapának abba a kb. fél százalékába tartozom, akik mindenféle kényszer (anyagi, egészségügyi, stb.) nélkül maradtak otthon a gyerekkel. Mert az jó, mindenkinek. Kismamának, kispapának, a gyerek meg még nem tud beszélni. Mire megtanul, visszacseréljük. Ez nagyjából meg is magyarázza, miért alakult így az életünk: mert miért ne?
