Kispapa gyeden

Valamikor januárban Barni uzsonna végén kapott Túró Rudit. Nagyon szereti, lelkesen ette, de amikor meghallotta, hogy utána gyógyszert veszünk be - köptetőt, csúnyán köhögött -, többé nem lehetett vele bírni. Kirohant a konyhába, lehalászta a flaskát az asztalról és hozta, hogy adjak neki. A Rudira ügyet sem vetett, úgy kellett tömnöm belé, de a végén már a száját sem volt hajlandó kinyitni. Ekkor hangzott el az alábbi, szürreális mondat:

- Barni, addig nincs gyógyszer, míg az egész Túró Rudit meg nem etted!

Vajon mondta már ki szülő ezt a mondatot?

Egy kampánystratéga nyilatkozta: annál, hogy jó irányba menjünk, fontosabb, hogy egy irányba menjünk.

Kezd megszilárdulni az a véleményem, hogy ez az alapelv a politikánál sokkal fontosabb a gyereknevelésben. Korábban próbáltam egy-egy hibásnak vélt döntésemet korrigálni, de mára rájöttem, hogy inkább indokolatlanul nem engedek meg a gyereknek valamit, mint hogy hiszti hatására módosítsam - sajnos helytelen - döntésemet. Olyanok a gyerkőcök, mint a hiénák: ha látják rajtad a gyengeség jelét, véged! :)

Barni jött-ment, szövegelt.

- Ez az, Barnikám, intézkedjél.

- Inni?!

- Nem inni, intézkedjél!

Elkezdett integetni:

- Pápá!

- Ne integess, intézkedj, inspiciálj!

Erre elkezdett bukfencezni. Mert mindent értelmezni kell :)

Ma amúgy is vidám napunk volt...

Nagy csend volt a szobában. Arra lépek be, hogy Barni egy dobozon állva kicsit megszeppent arccal próbálja az asztali cukortartóba visszakanalazni a cukrot az asztalról.

Mit köszönhetek a gyereknek?

1. Simán olimpiai cselgáncsválogatott kerettag lehetnék
2. Abszolút érdektelen dolgok (pl. egy fűszál) kapcsán képes vagyok öt percnyi lebilincselő előadást rögtönözni
3. Teljesen ismeretlen emberekkel tudok fél perc alatt kapcsolatot teremteni és beszédbe elegyedni
4. Nyelvtanulási képességem ugrásszerűen fejlődött.
5. Barkóbában lenyomnám Vágó Istvánt, activityben Liptay Klaudiát

Ezeken kívül mióta itthon vagyok, fogytam másfél kilót.

A jeles esemény alkalmából munkatársunk a főszereplőt faggatta. Barnabás az idáig vezető útról kifejtette, hogy szerinte "bii", majd kis gondolkodás után magyarázatként hozzátette, hogy meglátása szerint "pss, pss, pss". A konkrét eseményről mindössze egy szemöldökráncolással kísért nyögéssel emlékezett meg. A jövőről faggatva tömören annyit közölt, hogy "kaki", majd hangos "Papa" kiáltásokkal tudatta, hogy részéről az interjút befejezettnek tekinti.

A hétvégén állatkertben voltunk néhány barátunkkal és gyerekeikkel. Gondoltuk nagy élmény lesz a gyerkőcöknek a képeken látott állatokat élőben is megnézni. Hát nagy élmény is volt, csak nem úgy, ahogy mi elképzeltük.

Barnit legalábbis szemmel láthatóan egészen más nyűgözte le, mint amit vártunk. Az oroszlánt simán lecicázta - mentségére legyen mondva, hogy csak nőstény oroszlánokat láttunk -, a gorillabébit mérsékelt érdeklődéssel szemlélte (Verával ellentétben - már azt hittem, örökbe is fogadjuk), az elefánt mellett inkább csak elsétált. Viszont egyszer csak földbegyökerezett lábakkal megállt és óriási lelkesedéssel mutogatott előre, hogy "ott!" (ez volt amúgy az első szó, amit tudott, síeléskor fejlesztette tökélyre, de erről majd később). Szóval "ott"! Nézünk jobbra, nézünk balra, közel s távol semmi állat, viszont az egyik bokor mögül kilóg egy piros traktor orra. Mire leesik a papírtantusz, Barni már ezerrel robog is felé és "hú"-zik meg "ott"-ozik nagy kerek szemekkel. Az élővilág csodái...

Otthon megkérdezték a nagyszülők, hogy mi tetszett a legjobban Barninak, büszkén mondtuk, hogy az elefánt... -oknak ételt szállító piros traktor.

Emellett tetszettek neki a kacsák és a tevék, utóbbiak azért, mert meg lehetett simogatni őket. Ahhoz képest, hogy a nyáron nem mert a lovak közelébe menni... gyerekszemmel a teve szebb állat?

Vicces, egy hónapja mekkora mellénnyel vágtam neki a feladatnak: kb. egy hétnyi munkát terveztem be az első napra. Haha! Délutánra szelídültek az elképzelések: igyekeztem épen, egészségesen átadni este a gyereket az anyjának! A napunk teljesen elcsúszott, tízórai kimaradt, fél hatkor kelt a délutáni alvásból, vacsoraidőben még csak uzsonnáztunk, ilyesmik... és közben sikerült elmosogatni. Persze azelőtt nálam ez egy heti munka volt, szóval a terv végülis működött!

De legalább egy kialudt, mosolygós gyerek várta a mamáját... egészen addig, míg az haza nem érkezett: jött a nyűgösködés, folyamatos mimmogás (Mimmának hívja Veront); gondolom az egész napi hiányt akkor pótolta be .

Mindenesetre azóta előrelátóbban tervezek.

Tegnap a szomszéd néni bekopogott, hogy jött egy gázos szaki, aki felméri a vezetékeket, és elkezdte mondani Ádámtól és Évától. Közben bent a gyerek ütemes "Papa!" kiáltásokkal tudatta velem - valamint a szomszéd nénivel és a gázos szakival -, hogy pucér fenékkel vár a pelenkára. Közben kattant a vízforraló és ebben a pillanatban elkezdett csörögni a telefon is. Ekkor hasított belém a felismerés: el kell indítani a blogot.

Már régóta tervezem, hogy ha én maradok otthon a gerekkel, blogolom az élményt: amikor a negyedik együtt töltött napon Barni beteg lett, gondoltam, hogy doktornénihez járás közben gyarapodok néhány sztorival, amit meg kéne írni; amikor rá egy hétre elzárták nálunk a gázt, már szinte kész bejegyzések születtek a fejemben; aztán mikor kiderült, hogy valószínűleg egy hónap múlva költözünk, úgy éreztem, nemhogy egy blogot, de egy teleregényt meg tudnék tölteni történetekkel.

Rólunk egy pár szó: a gyerek Barnabás (beceneve Bömbi vagy Papatyi; ígérem, hogy SOHA nem írom le a "csemete" szót), feleségem Veronka. Amit érdemes tudni, hogy (most még) egy negyven négyzetméteres kertes házban lakunk, szomszédban a szüleimmel. Én pedig az összes kispapának abba a kb. fél százalékába tartozom, akik mindenféle kényszer (anyagi, egészségügyi, stb.) nélkül maradtak otthon a gyerekkel. Mert az jó, mindenkinek. Kismamának, kispapának, a gyerek meg még nem tud beszélni. Mire megtanul, visszacseréljük. Ez nagyjából meg is magyarázza, miért alakult így az életünk: mert miért ne?